|
Nagy
kalandom - délen
Mint néhányan talán megjegyezték, hónapok óta a podgoricai 100
km-es versenyre készültem. Ha nem is ideális 100 km-re szóló
edzésmunkát terveztem be, de amit elgondoltam magamban, azt elvégeztem
a felkészülési időszakban. A tavalyi sárviri 12 órás
versenyen 11 óra elteltével értem 100 km-ig, most úgy gondoltam,
9 és fél óra elég lehet, ha okosan kezdek.
Persze nem a futással kezdődik a dolog. Március elején nagy
örömmel láttam, hogy a Malév menetrendjében szerepel egy járat
Podgoricára, de sajnos két héttel ezelőtt kivették. Autóhoz
nem volt társ, egyedül hosszú lett volna ennyit vezetnem - meg hát
az autót is ki kellett volna sajátítanom 3 napra :-). Maradt tehát
a vonat. Verseny előtti napon szerettem volna aludni, ezért a
csütörtök éjjeli vonattal mentem. Persze este már belföldi közlekedés
alig, a
17:45
-kor indultam, és másnap 20:00-ra értem Podgoricára. Közben
Belgrádban volt 3 órám körülnézni a vasútállomás környékén,
de messzire nem jutottam, mert mindenfelé építkezés. Ami még elég
furcsa volt, az a vonatból jól látható "nyomortelep" a
város környékén. Persze itthon is akad néhány bódé, de Belgrád
mellett falunyi területen százával voltak. A belső részeken
azért nagyjából rendezett a viszonyokat láttam. A következett a
Belgrád-Podgorica menetrend szerint 8, valójában 10 órás utazás.
Péntek délután tömeg, és mindenki dohányzik. Folyamatosan, kivétel
nélkül, hol egyszerre, hol felváltva. Persze megpróbálok inkább
a tájra figyelni. Az szép, és egyre izgalmasabb. Percenként váltakoznak
a nappalok és az éjszakák: az alagutak sötétségéből
kijutva egyre magasabbról "készített" pár másodperces
panorámaképeket csodálhatok. Időnként ácsorgunk kicsit
egy-egy völgyhídon a zöld vízű hegyi folyó fölött, aztán
robogunk tovább, először erdős, aztán sziklás, végül
hóval borított hegycsúcsok között. Aztán végül egyéb élményem
is akadt, miután kezdtek elfogyni a kabinból az utasok, az egyik
engem szemelt ki beszélgetőtársnak. Nem volt könnyű
dolgunk :-) Amennyit én szerbül vagy oroszul tudok... De kitartó
volt és türelmes: miután kiderítette, hogy magyar vagyok, és
nem tudok szerbül, nekem szegezte a kérdést, hogy magyarországi
vagy vajdasági vagyok-e. Igyekeztem nagyon hamar tisztázni a
dolgot. Aztán letisztáztuk, hogy Magyarország "lapos",
Crna Gora "meredek", fiatalkorában nagyon jó volt Szerbiában
élni, most nehezen mennek a dolgok. Tudakolta, hogy mibe kerülnek
az alapvető dolgok Magyarországon (sör, cigaretta), de azért
a kenyeret csak tudom, mibe kerül - na igen, a kenyeret azért
nagyjából tudom :-)) Meg hát mennyit keres egy tanár Magyarországon.
Podgoricán talán 2 km-re van a verseny helyszíne a vasútállomástól,
a térképet "megtanultam", könnyen megtaláltam. A hotel
előtt 100 méterre egy szembejövő érdeklődik, hogy
a versenyre jöttem-e. Honnan sejthette? :-) Útba akart igazítani,
de nagy szükség nem volt rá. A főszervezőt láttam már
párszor, megkérdezi, én vagyok-e Szergej :-) Nem, mondom, István,
de ezentúl csak "madjar"-ként emlegetnek egymás között.
Kapom a rajtszámot, két pólót és gyorsan leültetnek egy jó
adag tészta mellé. Betermelem (közben kifigyelek egy albán
sporttársat, akit később pénzérmét illetően
zaklathatok :-)), aztán irány a recepció. Gondolkodnak, hogy
legyen-e mellém valaki, de nem erőltetem a dolgot :-), így külön
szobát kaptam (igaz, a legfelső szinten :-)). Kétcsillagos szálló,
nincs luxus, de elfogadható kényelem,
minden
rendben tartva. Gyorsan futok egy kört megnézni a pályát, aztán
végre kényelmesen, ágyban alhatok :-)
Reggel sajnálatos módon végérvényessé vált, hogy akikre számítottam
nem jöttek el, és bár kevésbé, de továbbra is sajnálatos módon
tudomásul vettem, hogy reggelit rendelni kell. Az ételek neveivel
különlegesen hadilábon állok :-) No mindegy, pincérnő türelmes,
próbálkozik, a felsorolás "butter and marmalade" részénél
megállítom, s bár lebegett előttem némi felvágott és sajt
képe is, hamar áthangolódtam a finom vajas-lekváros illetőleg
vajas-mézes kenyerekkel történő gyomorbélelésre. Várakozás
közben egy helyi sporttárs szólított meg, elmesélte, hogy a
testvére Budapesten dolgozik, gazdag ember, a felesége (nem az futóé,
neki majd talán az idén lesz) Görögországban, a gyerekeket meg
Londonban iskoláztatják. Meg hát érdeklődik, mennyit keres
Magyarországon egy tanár.
Aztán kint már megy a műsor,
gyerekeknek szóló futóversenyek, díjkiosztások, aztán 10 óra
előtt felsorakozik a nemzetközi mezőny: albán, olasz
bolgár, bosnyák, szlovén (ha jól emlékszem) és természetesen
a hazaiak. 10 óra előtt a versenybíró megmutatja, hogy van nála
pisztoly, de sípszóra indulunk. Aztán eljön az idő, és a
főszervező gyorsan átterel bennünket a szponzorok nevével
ékesített emelvény elé, hogy a sajtó fotózhasson.
A rajt előtt még pár szót a pályáról és a körülményekről.
Hivatalosan mondva koranyári idő, 20 fok felett árnyékban,
de árnyék nincs. Legfeljebb a körszámláló kislányoknál a
napernyő alatt. Míg el nem fújja a szél. Aztán helyreteszik.
A következő körben megint. A pálya egy 2×2 sávos úton
lett kijelölve, melynek közepén két méter széles füves sáv
helyezkedik el. Az útburkolat jó minőségű, kivétel az
utolsó 50 méter (eléggé oda kell figyelni), ami még egy jó méternyi
szintet is rejt. A fordító az fordító, elég szűk, de
megoldjuk. (5 óra után menetirányfordítás, gondolom emiatt.) A
forgalom csak a két végén van a közelben, így viszonylag zaj és
kipufogógáz-mentes a pálya. A hotel oldalán egy (szerintem természetes)
"sziklakert" (park), a másik odalon emeletes lakóépületek,
némelyikből szurkolnak is. Kicsit távolabb a várost körülvevő
havas hegycsúcsok hatnak frissítőleg.
Ha már frissítés: három kör után már kezdtem kissé aggódni,
mert sehol semmi. Aztán szép lassan előpakolták. Állandóan
volt víz, narancsital, kóla, később tea is kitéve, a kaják
közül a sós aprósüteményt és a ropit favorizáltam, de volt nápolyi
is, ha jól emlékszem cukor és citrom is. Meg banán is. Szóval
volt választék, és mivel nem voltunk sokan (féltávnál 25
versenyzőt számoltam a pályán), rendesen hozzá is lehetett
férni. A másik irányú szükségletre érdekes megoldást találtak
ki: az említett középső füves sávra elhelyeztek egy
deszkadobozt, egyik oldalát függönnyel helyettesítették, és az
alján egy deszkát kiszedtek. Így közszeméremsértés nélkül
lehetett elvégezni kisebb dolgokat. Persze akadt, aki nagyobbat is
elvégzett, így a táv második felén már nem volt nagy élmény
bemenni.
Pár szót a versenyről is. Taktikusnak gondoltam, hogy az elején
nem melegítek be, és nagyon lassan
kezdek, aztán beállok egy nyugodt tempóra, aztán ezt tartom, amíg
bírom. Majdnem a verseny végéig úgy is tűnt, hogy ez célravezető.
Tehát első km a mezőny végén 5:55-tel, aztán 5:15-ös
körök, 5 db szinte pontosan, aztán kicsit gyorsabban, de gondosan
ügyelve, hogy 5 percen belül még véletlenül sem legyen. Így
aztán az első órában az első rámvert két kört,
kezdtem aggódni, de nem változtattam a tempón. Aztán a második
órában már csak egyet vert rám, a harmadikban épp, hogy utolért.
Aztán a negyedik órától eljött az én időm, a második férfiversenyző
kivételével mindenkinél gyorsabb voltam - pedig nem változott a
tempóm, talán a gyakoribb frissítések miatt kicsit lassultam összességében,
de nem a futótempóban. A frissítéseknél megálltam 4-5 másodpercre:
folyadék beönt, kaja kézbe, aztán fut tovább. (A ropievésről
eszembe jutott a régi "marokkó" játékunk: most azt a
verziót játszottam, hogy melyik szálat húzhatom ki a bal
kezemben lévőkből úgy, hogy lehetőleg a többi ne
potyogjon el :-)). A női elsőt, aki az első 3 órában
másfél körrel elment, 60 km körül sikerült beérnem, két férfi
volt előttem, az elsőnek túl nagy volt az előnye, a
másodiknak a tempója ahhoz, hogy az utolérésükön gondolkodjam.
És hát 60-70 körül a "szokásos" holtpontom. Nagyon
sok km van bennem, és nagyon sok még előttem... 70 kör után
végre a sziklakert ad 100 m árnyékot, ezen úgy döntök, hogy
gyaloglok. Plusz motiváció a gyaloglásra: jönnek a görcsök.
Hol? Hát a bal felkaromban... Ha nem nekem lenne, lehet, hogy
mosolyognék rajta :-)) Meg a vállaim is kissé fáradtak, próbálom
kicsit mozgatni, masszírozni, meg tán egy kis banán bejöhet. Így
6 perc körüli köröket tudok menni, a női első újból
kezd felzárkózni, a férfi első, akitől 2 kört
visszavettem, újra - bár lassan - távolodik. A férfi második
viszont sokat gyalogol. Ráadásul én is kiszámolom, hogy ha így
megyek tovább, 5-10 perccel kicsúszok a 9 órából. Tulajdonképpen
nem baj, úgyis 9:30-at terveztem. De a bánatba, ki tudja, mikor
lesz megint esélyem, fogalmam sincs, mikor jutok legközelebb 100
km-es versenyre! A gyaloglások rövidülnek, futósebesség növekszik
- kezdek gyorsulni. A férfi első szintén gyorsít, a másodikat
viszont már többször visszaelőzöm. Aztán az egyik
alkalommal már megpróbál velem tartani - itt fogyhatott el az előnye.
Viszont a nap lebukik a távoli hegyek mögé, a gyomrom már nem
nagyon akar befogadni semmit, legyek már túl rajta: talán
megfutom lendületből az utolsó 10 km-t :-) 93. után 3 darab
5 percen belüli kör, a 98.-ban látom a győztest befutni,
nekem még 2 és egy kicsi. Röhögve meg lesz. A 99. kör
után a biztonság kedvéért egyeztetnék: tehát akkor még egy kör.
Nem, azt mondja 5. A fejemben döbbent csend. No mindegy, lefutom az
utolsót.
8:59:10
saját méréssel. Aztán szólok a főszervezőnek,
hogy az órám már a 101. kört méri,
ezek meg még 4 kört akarnak futtatni velem. Egyet még lefutok,
mondom, de ha nem gondolják meg magukat, akkor sem érdekel, többet
nem futok. Mindezt persze angolul illetve mutogatva, hogy mit értett,
mit sem, az majd kiderül.
A 101. kör után tehát elmentem
zuhanyozni, nem foglalkoztam tovább velük. Nézzük az előnyös
oldalát, gondoltam: nem kell megvárnom az eredményhirdetést, elérem
az esti vonatot, és még vasárnap hazaérek. Egy érmet, meg talán
100 eurót buktam a dolgon, de nem érdekelt. Az albánoknak "panaszkodtam"egy
sort (kettő futott közülük 100 km-t, a többi kevesebbet és
most már csak szurkoltak), aztán úgy döntöttem, mégis
kifizetem a szállást. Lebuktam, továbbra sem engedték, sőt
emlékeztettek, hogy az emléktárgyak is várnak. Negyed órával a
hivatalos eredményhirdetés előtt már megtelt a terem, még
mielőtt a főszervező belekezdhetett volna, mondtam,
hogy megy a vonatom, mondott rólam pár kedves szót (tényleg
kedveset! - bár nem értettem, mit mond), nagyon megtapsoltak,
nyakamba akasztották az érmet, kezembe adták a kupát helyettesítő
talpas micsodát. Szépen megköszöntem, és a vonatra el.
Kicsit problémássá vált, hogy Magyarországon csak Belgrádig
adtak jegyet, mert így elég nehezen értettem meg, hogy mit
akarnak a hálókocsinál, de végül - pár kört futva a pénztár
és a vonat között - sikerült egy nyugodt, angolul beszélni
hajlamos kalauzt kifognom, aki eligazított, ráadásul egy angolul
jól beszélő fiatalember mellé, aki Budapesten, akivel pár
szót még beszélgettünk indulás előtt, és a lehetőségekhez
képest nyugodtan aludtunk a reggeli belgrádi érkezésig. Innen
hazafelé már csak Kiskunhalason egy rövid sprint csatlakozásra,
mely azt hittem, csak ránk vár (a kalauz is), de kiderült, hogy jön
még egy pesti vonat is, amit bevárunk. Viszont összességében a
hazautat bruttó 18 órából megúsztam (cigarettafüst nélkül!),
ami az odaúthoz képest jelentős előrelépés.
Tehát összegzésképpen: van egy jó futásom, sok kellemes élménnyel
gyarapodtam, a szervezők "megnevelésére" emilben
teszek kísérletet, és hogy ha véletlenül mégsem indulnék többször
a versenyükön az a vonatozás miatt lesz. De azért nagy a valószínűsége,
hogy egyszer kicsit hosszabb időt is eltöltök azon a környéken
:-) (És utólag átgondoltam a taktikát: ha az elején élre állok,
akkor biztosan nem számolják el a köreimet :-)))
|